2002. július 20-án a Daróczy virtus-úszásnak elkeresztelt távúszást rendezett a Paksi Duna-partért Közalapítvány, melyen a tervezettnél többen, ötvenheten vettek részt.

Az esemény előtti napok csapadékos időjárása egyaránt lehűtötte a levegőt és a vizet is, de nem úgy a résztvevőket. Több mint egy métert áradt a folyó e pár nap alatt, ami viszont a mikrobiológiai állapoton javított. Az ANTSZ mérései szerint – melyekből levont következtetéseket rendre megjelentetett a Tolnai Népújság hasábjain – nem tanácsos a Dunában megmártózni sem, nemhogy 2-3 órát lubickolni.



Természetesen még az újságban megjelent figyelmeztetések előtt felvettem a kapcsolatot a „KÖJÁL”-lal. A vízminőség éppen meghaladta a korlátot, a jelzett baktériumok pedig csak kimutathatók voltak, s egyéni érzékenységtől függ a hatásuk. Megkérdeztem távúszókat, dunai embereket, még extrém teljesítményeiről ismert Schirilla György fiát is felhívtam, aki édesapja nyomdokain jár – mind azt mondták, nem kell beleinni a Dunába, akkor nem lesz baj. Egy edzett szervezet immunrendszere visszaveri ezt a támadást. Szerencsére nekik lett igazuk, mert senkinek nem lett semmi baja. A borongós időben már tíz órakor kezdtünk gyülekezni a paksi kompkikötőben. Megérkeztek a búvárok: Kókai Péter és fia. Megjött az orvos is: Dr. Bodor Bíborka, aki segítségül hozta családját is. Befutottak a kalocsaiak is, akik „lábon jöttek”, és leellenőrizték már a víz folytonosságát, tehát le lehet úszni. Az elszánt úszók kitöltötték a jelentkezési lapokat, mellyel kijelentették, hogy saját felelősségükre vesznek részt az eseményen. Záborszky Zoltán és Dr. Filvig Géza eligazították a kísérőhajókat és külön az úszókat. Kiosztották a neonsárga úszósapkákat (50 db) – sajnos nem jutott mindenkinek. A megbízható kapcsolattartáshoz mikrohullámú rádió adó-vevők kerültek a biztosító motorcsónakokba és több ladikba is. Feltankoltak a kísérőhajók szopókás kupakú jeges teából. A ladikokba pléd is került, ha valaki „kifagy a vízből” – felmelegedhessen.

Elment a 11 órás komp. A kíséret felsorakozott. Az úszók beöltöztek – többek előrelátóan neoprén ruhát is hoztak, mások csak békalábat. Már jött vissza a komp, mire Tóthné Németh Irén vezényszavára elindultak előbb a túlsó part irányában, majd a sodorba érve kialakult a „konvoj” alakzat – az úszókat körbevették a ladikok és a motorcsónakok. A kíséret adta biztonság nagyon sokat jelent, mert szinte karnyújtásnyira lehet úszni egy-egy ladiktól. A Duna szélessége 500-550 méter, ezért kíséret nélkül ez lényegesen kockázatosabb, esztelen virtus lenne.

A konvoj egyben tartása nem kis feladatot jelentett a szervezőknek, mert az úszók megérezve a folyó sodrát, ahelyett, hogy vitették volna magukat az árral, elkezdtek úszni. Az élen haladókat lépten-nyomon le kellett állítani.

Elkapta őket a „sebesség mámora”. A rohanó vízből nagyon szép kilátás nyílt a városra, s még az erőmű után is sokáig láthatók a lakótelep ismerős házai. Sokan integettek, kiabáltak a csónakház stégjéről. Ekkor már öt kilométert tudhattunk magunk mögött. Nagyon szép látvány volt a víz színén a sok egyforma úszósapka, egyúttal rendkívül megkönnyítette a biztosítók dolgát is.

Végig a kalocsai oldalon úsztunk, a parttól 50-100 méter távolságban. Azt vártam, hogy majd milyen érdekes lesz az erőművet a folyó felől megszemlélni, de csak a hidegvíz-csatorna torkolati uszadékszűrője, a vízkivételi mű, a szép sárgára festett portáldaru, valamint a melegvízcsatorna energiatörője látszottak. Az eddig felhők mögött bujkáló nap teljes erejéből kezdett sütni. Kezdhette volna hamarabb is. Az eddig ladikban didergők visszamásztak a vízbe, s újult erővel folytatták az úszást. Egy sétahajó ért bennünket utol, de nem zavartuk egymást. Noha a közelünkben úszott el, alig keltett hullámokat. Uszód után – a táv kétharmadánál - már eltűnt a látóhatárról a lakótelep is, s csak a folyót övező erdősáv zöld fái keretezték a panorámát. A foktői strand finom homokján csupán egy páran napoztak, a vízben nem volt senki. Itt már célszerű volt elkezdeni a túlsó part megközelítését, de közel sem volt akkora a sodrás, mint a Duna átúszásakor a víziszínpad közelében. Így mindenki segítség nélkül partot érhetett a „fogadóbizottság” előtt.

Az „élcsapat” viszonylag hamar, erőfeszítés nélkül teljesítete a távot két és fél óra alatt, de a konvoj vége is partot ért egy negyed óra múlva.

A távúszás elsődleges oka - tisztelgés az ezeréves fennállását ünneplő Kalocsa városa előtt – teljesítményünk pár kósza bámészkodóján kívül senkit nem hatott meg az ünnepelt részéről. Lehet félreértés, adminisztrációs hiba, de az addig használaton kívüli evezős bázist is pont akkorra, más rendezvény céljára kiadták, kik annak rendje-módja szerint azt el is foglalták. Nagyon fontos volt, hogy az úszás után mindenki alaposan lemosakodhasson. Az evezős bázison a két zuhanyfülke közül az egyikben nem lehetett megnyitni a hideg víz csapját, így alkalmatlan volt a tusolásra. Remélem, jövőre ezek az apró kellemetlenségek már megoldódnak.

A szervezők diplomáciai érzékének, és nem kis bravúrjának köszönhetően az evezős bázison lett helyünk, hűtött italok várták a tikkadtakat, és a marhapörkölt is elkészült. A résztvevők egyedi, emblémázott pólót és cserép emlékérmet kaptak ajándékba. Jó volt nézni, ahogy az élményeiket megosztották egymással, ahogy ismeretlenek közös ismerősöket kerestek. Újabb sportbarátságok alakultak.

Elbúcsúztunk vendéglátóinktól és a komppal Gerjenbe, majd busszal tértünk vissza Paksra.

Nagy örömömre szolgál, hogy a több célkitűzést sikerült teljesíteni, mert az erőmű vizén úsztunk le Kalocsáig és mindenki egészséges. A nagy létszámú résztvevő (57) között családok együtt tették próbára teljesítőképességüket (8). Szekszárdról 4 fő, Kalocsáról 3 fő, Dunaszentgyörgyről, Dunaföldvárról, Tengelicről 1-1 fő, Paksról 47 fő vett részt a távúszáson. A szebbik nem 9 fővel képviseltette magát. Legidősebb Sáthy István (63) és legfiatalabb résztvevő Szél Péter (14), egyaránt szekszárdiak.

Most felmértük a távot, és kitapasztaltuk a rendezés nehézségeit. Jövőre egy nyílt rendezvény keretében még többen teljesíthetnénk a távot. Talán sikerült feleleveníteni egy majd százhúsz éves hagyományt, ugyanis 1886. augusztus 16-án Daróczy báróék és barátaik Uszódig úsztak. (A Daróczy család paksi ága kihalt. Síremlékük a Kálvária-hegyen, a kápolna előtt található. A Paksi Duna-partért Közalapítvány a virtus-úszás emlékérmével átkötött kis koszorút helyez el a Duna-átúszás előtt.)

A mostani, Paks-Kalocsa táv a hajdanvoltnak már több mint a duplája lett (17 folyamkilóméter), hogy a „maiaknak” is maradjon valami a virtusból. Akár a mi rendezvényünkön is lehetne demonstrálni, hogy az atom-lobby nem károsítja a természetet, a környezetet. Néhányan tréfálkoztak, hogy Mohácsig vagy a Vaskapuig úszunk. Nem lehetetlen Bajáig úszni. Az már 54 kilométeres táv lenne.

Az úszóknak gratulálok a teljesítményükhöz. A kísérő hajósoknak, a szervezőknek köszönet, hogy időt, fáradságot és nem kevés pénzt áldoztak az esemény létrejötte érdekében. Nagyon sokat segített a paksi Dunai Vízirendészeti Révörs és a hatóságok, akik a szükséges engedélyeket megadták és ezen kívül még sok hasznos tanáccsal is elláttak.

gyulai
Megjelent: AtomErőmű - XXV. évfolyam, 8. szám - 2002. augusztus