Szent
Vendel /Wendelin/ a 10 - 11. század fordulóján élt. A legenda szerint a skót
király fiaként született, de a skót herceg elhagyván a királyi udvart remeteként
a parasztok állatait gyógyította. A Vogézek hegyeiben élt és a Saar - vidéken
is remetéskedett, majd mikor meghalt, a temetés másnapján a sír mellett találták
a holttestet Ekkor ökrök nélküli szekéren vontatták kedvenc imádkozó helyére,
ahol újra eltemették.Ünnepe október 20-án van, a pásztorok, földművesek, az állattenyésztők védőszentje, de óvja az állatokat is a járványoktól. A földművelő és pásztorkodó magyar nép körében rendkívül tisztelt volt és szerte az országban láthatók az utak mentén népies ábrázolásai, melyeken rendszerint pásztorbottal, juhászként, állatokkal körülvéve jelenítik meg.
Szent Vendel kultusza a 16. századtól, a német - frank területeken indult virágzásnak. Paksra a betelepült svábok hozták magukkal tiszteletét. A Szent Vendel kápolna jelentőségét az is emeli, hogy országút mellett építették és a paksi gazdák legelői nagyrészt a déli részen voltak, így általában a kápolna előtt hajtották el állataikat. Fogadalmi napján elterjedt szokás volt, hogy az állatokat nem dolgoztatták, nem is vágtak, így ezen a napon az igavonó állatok is pihenhettek.
A
kápolnát szintén egy jómódú paksi jobbágy, Haffner János építette 1746-ban,
saját tőkéből. Barokk épület, a Rókus kápolnához hasonlóan, de sokkal kisebb
és egyszerűbb. Az épület homlokzatán 1869-ben átalakításokat végeztek és akkor
került oda a "18 - IHS - 69" felirat, amit aztán a mai márványtáblával takartak
el (IHS=Iseus Hominum Salvator, magyarul Jézus az emberek megváltója). Paks
legkisebb kápolnája 3 m magas, széles és hosszú is egyben.Börtsök László így írja le az épületet: "Barokk épület, klasszicizáló homlokzattal. Egyszerű lábazata és háromtagú főpárkánya van. A bejárattól jobbra - ballra 1-1 páros lábazat nélküli dór lizéna. A kapu keresztezés nélküli. Fölötte egyszerűen tagolt tükörben: "18 - IHS - 69" felirat. Timpanonja provinciálisan meredek. Középen keresztezett kerek szellőzőnyílás. A kápolna lekerekített alaprajzú." Az apszist teljes mértékben kitölti a kőoltár, melyen a négy faragott barokk gyertyatartó valószínűleg egy másik oltárról származik. A Szent Vendelt ábrázoló olajfestményt egy magyar festő készítette a 18. század végén, a 19. század elején. A kis kápolnában a 18. században a keresztjáró napok első és harmadik napján és a fogadalmi ünnepen, Szent Vendel napján /október 20./ még miséztek.
Az
épületet a források hol Szent Vendelnek, hol Szent Valentinusnak említették,
ezért kérte Kauffman János apátplébános ennek tisztázását dr. Rogács Ferenc
püspöktől. A kettős elnevezés onnan ered, hogy egy időben a Szent Vendel - kultusz
durva anyagiassággá fajult, ezért Klimó György pécsi püspök elrendelte, hogy
a kápolnát a Vendelinus helyett ezután a rokon hangzású Valentinus néven említsék.
A Valentinus azonban magyarul Bálintot jelent, ezért a paksi német hívek nem
fogadták el a névváltoztatást és továbbra is Vendelint tisztelték. A szent mély
tiszteletére utal az is, hogy a templomban, a Bazársor mellvédjén és a Szentháromság
- szoborcsoportban is találunk Szent Vendel szobrot.A kápolna előtt, a bejárattól kissé jobbra fogadalmi kőkereszt áll, amit úgy 1900. táján állítottak a paksi hívek, annak emlékére, hogy a Kalocsára igyekvő búcsúsok innen indultak el végzetes útjukra. A keresztet később betették a kápolna mellé balra, mely azóta is ott málladozott az autók okozta levegőszennyezéstől egészen 2001. decemberéig, amikor is már életveszélyessé vált és a ledőléssel fenyegetett. A homokkő-kereszt helye közel egy évig üresen állt, a kereszt kőtárba került. 2002. októberében az alapot újrabetonozták és a paksi hívek adományiból egy új keresztet állítottak fel a tragédia emlékére.
A paksi búcsúsok tragédiája
A Lourdes-i csoda híre, a kis Bernadette 1858-ban történt látomásairól hazánkba is eljutott. Európa-szerte megerősödött az Istenben való hit. A kalocsai jezsuiták 1883-tól, Jézus Szent Szíve ünnepét követő vasárnapon rendszeresen szerveztek búcsút Kalocsára, melyre a paksi hívek mellett az ország távolabbi részeiből is jöttek zarándokok.
1887. június 18-án reggel hét órakor Spiesz János apátplébános és Varga Károly segédkántor vezetésével mintegy 400 (!) főnyi zarándok indult el a templomból, hogy részt vegyenek a már ötödik alkalommal tartandó kalocsai búcsún. Korábban a jó állapotban lévő felső /zádori/ révnél szoktak átkelni, most azonban a plébános javaslatára a távolabb fekvő alsó /biskói/ révhez vonultak. A Szent Vendel kápolnánál megálltak, rövid imát mondtak és innen Spiesz János és a segédkántor már kocsira ültek.
A
biskói révnél a hívek egyszerre tódultak fel a kompra / amely 150 embert biztonsággal
elbír/, mindenki az apátplébánossal együtt akart átmenni a túlpartra, aki képtelen
volt két részre osztani a csoportot. Miután a révbérlő megnyugtatta a plébánost,
hogy a komp még több embert is elbír, a révészek eloldották a köteleket és a
komp elindult 400 utasával. Nincs toll ami az ezután történtek leírására képes.
Az imbolyogva megindult hajó a parttól alig néhány méterre süllyedni kezdett
a túlsúly alatt. A megrémült hívek a hajó másik végébe tülekedtek, mire az is
süllyedni kezdett közben a viharos szél egyre beljebb vitte a kompot. Az emberek
egymást lökdösve kapaszkodtak fel a hajón lévő kocsira. Ekkor a plébános is
felállt, megáldotta a sikoltozó híveket és ő is a vízbe ugrott. Két kislány
azonnal a reverendájába kapaszkodott és a plébános nekifeszült úszással kimerülten,
de partot ért, megmentve a gyermekek életét.Ezalatt leírhatatlan borzalmak színhelye volt a Duna. A felborult komp mellett artikulátlan ordítozás, szívettépő jajveszékelés hangja töltötte be a Dunát. Százak lógtak az elsüllyedt komp szélén, deszkákon, de sokaknak nem jutott hely. Az emberek tépték, harapdálták, szaggatták egymást, a nők haját kitépték, a küzdők még a húst is letépték egymásról. Barátok, rokonok harcoltak egymás ellen a saját életükért, az erősebb győzött a gyengébb felett. Varga Károly jó úszó lévén könnyedén kijutott a partra, de tanítványai segélykiáltását hallva, beúszott és elkapva a két gyereket elindult vissza. Ekkor azonban seregestől tapadtak rá az élet - halál harcot vívó emberek. Görcsösen kapaszkodva csüngtek kezén, lábán, úgy, hogy képtelen volt magát a vízen taratani. Ő is a habokban lelte halálát sírja ma is megvan a Kálvária temetőben. Egy Vicainé nevű asszony úgy menekült meg, hogy a kompvontató ló farkába kapaszkodott, amely ösztönétől hajtva a part felé úszott.
A
faluban 10 óra után terjedt el a szerencsétlenség híre és mindenki sietett hozzátartozói
keresésére. A csónakok már csak néhány fulladozót mentettek meg. Közben már
fojt a tetemek kihalászása, a parton sorban feküdtek eltorzult arccal, kitépett
hajjal férfiak, nők, gyermekek és öregek egyaránt. Alig volt olyan katolikus
család akinek ne lett volna halottja. A források eltérőek, egyesek szerint 216-an,
mások szerint 224-en, megint más adatok szerint 210-en vesztek oda. A temetések
napokig tartottak, a papok és a kántorok reggeltől estig temettek. A korabeli
sajtócikkek /Duna Vidéke , Paksi Lapok/ alapján két ember tehető felelőssé a
tragédiáért: Müller, a komp bérlője, azért, mert a túlsúly ellenére elindította
a hajót, és Spiesz apátplébános, mert képtelen volt a híveket két csoportra
osztani és a szükség pillanatában magára hagyta híveit.